Tévedés, hogy nem mindenki kreatív. Amikor a kurzusokon szóba kerül a kreativitás, nyomban a zenére, festészetre, versírásra, valamiféle kézműves alkotásra, vagy egy találmányra, üzleti ötletre gondolunk. A hallgatók között mindig vannak jócskán olyanok, akik azt állítják magukról, nem kreatívak. Rendszerint édesanyák, férfiak, racionális téren vagy közszférában dolgozók. A kreativitás számos formát ölthet. De mi a kreativitás valójában? Te kreatív vagy?
Az életközépi válság nem kor. Nem dátum. Egy pillanat. Az a pillanat, amikor rádöbbensz, hogy talán többet éltél, mint amennyi hátravan. A pillanat, amikor fontolóra veszed, azt éled-e, amivel elégedett, amiben boldog vagy. Ha igen, akkor ez tényleg egy pillanat marad. Ha nem, akkor addig tart, amíg ismét pályára nem állsz. Nem a pótcselekvésekkel és habzsolással teli pályára (elmaradt élvezetek, meg nem szerzett tárgyak, meg nem élt vágyak), hanem arra, amiért megszülettél erre a földre, és ami valójában boldoggá tesz.
Nyilvánvaló, hogy nem kilóban, méterben vagy literben. Mégis vannak, akik patikamérlegre teszik a szeretetet. Hogy ők jobban szeretnek valakit, mint bárki más. De honnan tudják? Honnan tudják, mit érez a szeretet-vetélytárs ott legbelül? Az, hogy hogyan mutatja ki, mit tesz a szeretett másikért, már egyedi. De azt mondani, hogy valaki jobban szeret valakit, mint más, botorság. A méricskélők számára a szeretet nem érzelem, hanem fizetőeszköz. Amellyel megvásárolják az önelégültséget.
Kigondolod, megteszed, lesz. Leírva végtelenül egyszerűnek tűnik. Az is. Ha nem próbálod meg túlszabályozni, az utolsó momentumig pontosítani, konkretizálni. Csak tenni, és hagyni, hogy ebből kialakuljon valami – talán még annál is jobb, mint amit valaha el tudtál képzelni.
Az ember a komfort zónáján belül érzi magát a legjobban. Ha nem így lenne, nem lenne ebben a zónában. Itt azonban olyan dolgok, helyzetek és emberek vannak, amelyekkel vagy akikkel egy hullámhosszon vagyunk, és kapcsolódni tudunk. Érzékszerveink, tudatalatti csápjaink veszik ezt az információt, és így, hasonlóságunk okán, zónánk részévé tesszük őket, kapcsolódunk hozzájuk. Ilyen egyszerű a vonzás törvénye.
Azt gondolod, nem tudsz teremteni? Azt gondolod, ez talán valamiféle kiváltság, képesség? Minden pillanatodban teremtesz valamit. Teszel, alkotsz, formálsz. Gondolatokat, szavakat, formákat, tárgyakat, embereket, önmagadat. Teremteni nem más, mint létrehozni. Ahogy a nehézséget, úgy a megoldást is. Bármikor.
Sokkal könnyebb egy rózsaszínre festett világban élni, tele illúziókkal és légvárakkal, mint a valóságot meglátni és szembesülni azzal, ami van. Mert akkor meglátod, hogy tenned és változtatnod kell. Kívül vagy belül. S a változás mindig veszélyeket rejt, hiszen elveszítheted azt vagy annak egy részét, amid van. De ne feledd, mindez lehetőségeket is tartogat számodra.
Hányan szeretik a saját drámáikat, amelyben ők a főszereplők. Acélos mellvértben vagy épp bohócsipkában állnak fent a színpadon, várják a vastapsot, és nem akarnak lelépni. Így teszik fontossá magukat – legalább valahol. Figyelmet követelnek és kapnak. Pedig az életed nem attól lesz izgalmas és kalandos, hogy játszmákkal teszed tele. Hogy fondorlatos módon facsarod ki a másikból azt, amire szükséged van. A kaland önmagadon belül kezdődik, és belső sárkányoddal kell megküzdened ahhoz, hogy elnyerd a végső elismerést.
Hazudhatsz bárkinek. Vagy rájön, vagy nem. Még magadnak is hazudhatsz, és még ez is rendben van. Hiszen nem feltétlenül rossz szándékból teszed, talán nem is tudatos önmagad félrevezetése. A testedet azonban nem tudod megtéveszteni. Könyörtelenül dobja ki magából hazugságaidat, önbecsapásaidat. Gyulladásba, sejtburjánzásba ágyazva próbál megszabadulni tőle. Szavak híján fájdalommal, némán üvölti kínját. Vedd észre, és légy könyörületes hozzá, Ő hordozza a lelked, és egyik nélkül sincs helyed e földön.
A kalandfilmekben oly gyakori jelenet bizonyára ismerős számodra is: lovas katonák hurcolják el a „gonosztevőt”, csuklóit kötéllel egymáshoz szorítva, bőrébe a húsig hatol a fájdalom. Húzzák, vonszolják a poros úton, hogy a jól megérdemelt helyére vigyék. Ott méltó büntetést nyerve térjen jobb belátásra. Nos, bár e kép kissé középkori, a párkapcsolatok során hányszor előfordul mindez, csak a lélek síkján. A manipuláció, a lelki zsarolás, a játszmák eszközeivel kötjük gúzsba a társunk, és próbáljuk a magunk útján végigpréselni. Nem tudhatod, kinek mi a maga útja. Milyen meggyőződésből járja be sajátját. Hagyd őt. Ha a Társad, kötelékek nélkül is Veled tart.
