Talán nem is gondoljuk, milyen, egész életre szóló lavinát indítunk el. Ezzel olyan skatulyába tesszük be ?t, aminek aztán tudat alatt megfelel. Mert ezt hallja úton-útfélen. „Jaj, hogy Te milyen jó kislány vagy!” vagy „Fiam, Te milyen rendetlen vagy!” vagy „Kicsikém, de hisztis vagy” és így tovább. Olyan bélyeget vagy köpenyt adunk rá, amit egész életében visel. Akár az övé, akár nem. De mi szül?ként, a saját értékrendünk alapján ráadtuk. Menthetetlenül.

De ? valóban bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszeret?? Vagy csak a mi mércénkkel az? A szomszéd, a tanár, az óvón?, a szül?pár másik tagja már másnak látja? Mégsem bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszeret??

Akkor most milyen???

A szül?k gyakran elfeledkeznek – ahogyan az emberek általában – hogy a másokra aggatott jelz?k saját szemüvegükön, sz?r?jükön keresztül születnek meg. Sosem arról a bizonyos személyr?l szólnak, akire akasztják, hanem mindig saját magukról. Mihez képest bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszeret? valaki? És mib?l gondoljuk, hogy az, ahogy mi élünk, ahogy mi mérünk, ahogy mi értékelünk, az helyes?

Így hát, kedves szül?társaim, vagy akár (még) gyermektelen embertársaim, barátaim, amikor valakit jellemeztek, azt lehet?leg tulajdonságok nélkül, leíróan tegyétek:

A gyermekem szeret mászókázni. Fél a nagytest? kutyáktól. (Ilyenkor a régi, skatulyázós módszer szerint talán ezt mondanánk: bátor vagy félénk, óvatos vagy merész… Kinek mi?)

Így hát emlékezzünk: azzal tesszük a legjobbat gyermekünknek (vagy akár párunknak, barátainknak), ha nem skatulyázzuk be ?ket a magunk mércéje szerint, hanem elfogadjuk ?ket, olyannak, amilyenek, és hagyjuk ?ket önmagunk lenni.