A bántalmazás feldolgozásának, mint ahogyan a gyász feldolgozásának is, megvan a maga folyamata.
Egyrészt fontos beszélni róla, akár egyénileg, akár csoportos formában. Hiszen amikor önmagunkban tartunk fájdalmat, veszteséget, kiszolgáltatottságot, és egyedül hordozzuk ezt legbelül, akkor a legpusztítóbb érzelemmel élünk együtt mindennap: ez a szégyen. A szégyen aztán elszigetel, azt érezzük, hogy egyedül maradunk. És ebben a magányban fel?rl?dünk, lassan elfogyunk, akár bele is halunk. Olyan más nehézségekre vetítjük ki ennek a hordozott fájdalomnak az erejét, amely aztán az életünk más területén is pusztításhoz vezet.
Az áldozatokban kialakult lelki sérülések nagyban függnek attól, hogy milyen jelleg? volt maga a bántalmazás élménye. Legf?bb veszteségünk az önbizalomhiányunk, az önértékelésünk romlása. Például, hogy értéktelenek vagyunk, hogy valami baj van velünk. Hogy ez az életünk mely területén mutatkozik meg, az szorosan kapcsolódik a bántalmazás formájához is. N?iességünkben, vagy férfi mivoltunkban érezzük magunkat értéktelennek, hogy állandóan újabb és újabb partnerkapcsolatokat keresünk, mert abban akarjuk újra megtapasztalni a bántalmazást, vagy éppen ellenkez?leg. Abban szeretnénk még több szeretetet megkapni, amit nem kaptunk meg, vagy bizonyos tulajdonságokban érezzük magunkat teljesen céltalannak és elveszettnek, döntésképtelenek leszünk, emberi kapcsolatainkban az agresszió jelenik meg, vagy mi magunk is egy olyan társat választunk, aki mellett áldozatok lehetünk, hiszen ezt a szerepet már ismerjük és megszoktuk.
De tapasztaltam már olyat, aki bár tehetséges és nagyon okos volt, valahogy a munkájában nem tudott kiteljesedni, és a beszélgetéseink során egyértelm?en kiderült, hogy a szüleinek soha nem volt semmi elég jó. Ez is a bántalmazás egy formája. És itt most nem szeretnék utalni a mindenhol kritizált oktatási rendszerre. Számomra az is a bántalmazás egy formája, amikor a tanár, vagy az óvón? a megszégyenítés eszközét alkalmazza a gyermeknél. Egy könyv nem lenne elég arra, hogy az ilyen valós esetekr?l beszámoljak…
Joggal merülhet fel a kérdés, ha már megtörtént a bántalmazás, mit tehetünk, amivel enyhíthetjük ezt a lelki szenvedést?
Azt tapasztalom, hogy az áldozatoknak nagyon nehéz új életbe kezdeni. Nem tudják, milyen lehetne másképp. Kell? (ön)ismeret hiányában hajlamosak ugyanolyan társat választani, ugyanolyan helyzetekbe belekerülni, hiszen ezeket ismerik. Kilépni ebb?l kemény bels? munka. Ha van egy jó barát, aki kell?en kritikus, mégis szeretettel teli, vagy egy szakember, akkor van esély a kilépésre. Ellenkez? esetben ez a trauma generációról generációra folyik tovább. Lehet lépni, de ahhoz er?sen ki kell lépni a komfort zónából.
A kulcs tehát az önismeret. Bármilyen módszert is választ rá az adott ember. Amikor megértjük, hogy milyen családból, családi mintázatokból, megszokásokból és keretrendszerekb?l érkeztünk, amelyek észrevétlenül természetessé váltak számunkra, akkor ez a megértés segít bennünket abban, hogy megfelel? lelkier?t felépítve, küls? segítséggel vagy akár egyedül kilépjünk ebb?l a helyzetb?l és megoldást találjunk. A másik kulcs a támogató közeg. Akár fizikailag, akár lelkileg támogat bennünket, mert, ahogy mondtam, a bántalmazás sokkal több családban jelen van, mint azt gondolnánk. Aki nem tud, vagy nem mer elmenni szakemberhez segítséget kérni, azoknak ott vannak a segélyvonalak, vagy ma már az internet számos tudással lát el bennünket. Esetek, leírások, amiben megtalálhatjuk önmagunkat, és a saját kiutunkat ebb?l a reménytelennek t?n? a helyzetb?l.
Hogy mi a másik gyógyír? Sablonosnak hangozhat, de a szeretet és az elfogadás. Hogy bizonyos emberek viselkedése mögött lássuk meg azt, ami valójában van. Ha valaki kiabál velünk, nem velünk kiabál, hanem azzal a tehetetlenségével küzd, amit nagyon régóta hordozhat magában. Szeretet másoktól, és a szeretet megtanulása.
