Anya­sá­gom

Ami­kor els? váran­dó­sá­gom ide­jén min­den, már édes­anya azzal rágta a fülem, hogy h?, de cso­dá­la­tos dolog a gyer­mek szü­le­tése, az anya­ság, nem tud­tam átérezni sza­vaik súlyát. Mi ez a vég­te­len lel­ke­se­dés? Nem tud­tam azo­no­sulni ezek­kel a föld felett szár­nyaló érzé­sek­kel. Mi abban olyan külön­le­ges? Miért aggó­dott annyit az én anyu­kám is a dol­gaim miatt? Szopizok-e ele­get, mit csi­ná­lok az ovi­ban, mikor érek haza a ran­di­ról, ki udva­rol nekem és a többi… Aztán meg­szü­le­tett els? kis cse­me­ténk, Dóri és még min­dig nem értet­tem, nem érez­tem. Egy baba, akit gon­do­zok. Alszik, eszik, sír. Fogom egy­ál­ta­lán érezni AZT?! Mit kell pon­to­san érez­nem? Aztán eltel­tek az els? hóna­pok és egy­szer­csak vissza­mo­soly­gott rám. Aztán szo­pi­zás köz­ben hun­cu­tul rám vigyor­gott és kéje­sen vissza­bújt a puha­ságba. Aztán hoz­zám tipegve meg­ölelt. Aztán azt mondta: anya. Aztán, egyik este átölelt és azt sut­togta: anya, nagyon sze­ret­lek. Most 2,5 éves. Meg­hal­nék, ha valami tör­ténne vele. Min­den együtt vagy külön töl­tött pil­la­nat er?­seb­ben köt ben­nün­ket. ? én vagyok és én ?. A részem és én az ? része. Már értem az édes­anyám aggó­dá­sát, már értem az érzelmi viha­ro­kat, a lel­ke­se­dést, a szár­nya­lást. Ez az anyaság.

Mér­gez? szül?k

És most itt állok megint, nem­soká kezem­ben Ádám­mal. Most már én mon­dom mások­nak, meg­lá­tod, milyen jó lesz! És hoz­zá­te­szem: ezt még nem biz­tos, hogy most érted, érzed, de meg­lá­tod, hama­ro­san így lesz. És édes­anyámra gon­do­lok. Nem volt, nem lesz ott gyer­me­keim szü­le­té­sé­nél, mégis min­den pil­la­nat­ban velem van. El?­tör­nek bel?­lem az emlé­kek, ? hogyan csi­nálta, ? hogyan csi­nálná. Sokat kri­ti­zál­tam ?t régen magam­ban. ? sem volt töké­le­tes. Hogy is lett volna? Én messze nem vagyok az. De mi, szül?k, édes­anyák és édes­apák, meg­te­szünk min­dent, amit szí­vünk dik­tál, amit akkor, abban a hely­zet­ben jónak látunk – még ha végül nem is tökéletes.

Egy évvel ezel?tt elol­vas­tam Susan For­ward Mér­gez? Szül?k cím? köny­vét. Látom a hibá­kat, mégis sok­szor elkö­ve­tem ?ket. Nem aka­rok mér­gez? szül? lenni, hiába a leg­jobb szán­dék. Azt hiszem, elol­va­som a köny­vet mégegy­szer… Meg­vizs­gá­lom saját anya­sá­gom, édes­anyám­mal, édes­apám­mal való kap­cso­la­tom. És igyek­szem tanulni bel?le. Mert ahogy élünk és sze­re­tünk, gyer­me­ke­ink is ezt lát­ják, ezt másol­ják.

Tudat alatt követ­jük el és köve­tik el ugyan­azo­kat a hibá­kat. Gene­rá­ci­ó­ról gene­rá­ci­óra. Ha csak egy picit csi­nál­juk más­képp, már adtunk vala­mit. És ha ?k is fejl?d­nek, ha nálunk is job­ban csi­nál­ják, szebb lesz a világ!

Emlé­kül

Kevés versre emlék­szem gye­rek­ko­rom­ból. De ennek sorai a mai napig fel-felcsendülnek fülem­ben és könnybe lábad a sze­mem. Egyik kis­is­ko­lás anyák napi ünnep­sé­gen ezt kel­lett elsza­val­jam. Köszö­nöm taná­ra­im­nak, pót­szü­le­im­nek: Mari­anne néni, Sanyi bácsi, örök emlék, nagy ajándék!

Ratkó József: ZSOLTÁR

Az anyák halhatatlanok,
csak tes­tet, arcot, alakot
vál­ta­nak; egyet­len halott
sincs közü­lük; fiatalok,
mint az id?. Újra születnek
min­den gye­rek­kel; megöletnek
min­den halot­tal – harmadnapra
föl­tá­mad­nak, mire virradna.
Adas­sék nekik gyönyör?ség,
sze­rel­mü­kért örö­kös h?ség,
s adas­sék könny is, hogy kibírják
a világ összegy?j­tött kínját.