Talán nem is gondoljuk, milyen, egész életre szóló lavinát indítunk el. Ezzel olyan skatulyába tesszük be őt, aminek aztán tudat alatt megfelel. Mert ezt hallja úton-útfélen. „Jaj, hogy Te milyen jó kislány vagy!” vagy „Fiam, Te milyen rendetlen vagy!” vagy „Kicsikém, de hisztis vagy” és így tovább. Olyan bélyeget vagy köpenyt adunk rá, amit egész életében visel. Akár az övé, akár nem. De mi szülőként, a saját értékrendünk alapján ráadtuk. Menthetetlenül.

De ő valóban bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszerető? Vagy csak a mi mércénkkel az? A szomszéd, a tanár, az óvónő, a szülőpár másik tagja már másnak látja? Mégsem bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszerető?

Akkor most milyen???

A szülők gyakran elfeledkeznek – ahogyan az emberek általában – hogy a másokra aggatott jelzők saját szemüvegükön, szűrőjükön keresztül születnek meg. Sosem arról a bizonyos személyről szólnak, akire akasztják, hanem mindig saját magukról. Mihez képest bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszerető valaki? És miből gondoljuk, hogy az, ahogy mi élünk, ahogy mi mérünk, ahogy mi értékelünk, az helyes?

Így hát, kedves szülőtársaim, vagy akár (még) gyermektelen embertársaim, barátaim, amikor valakit jellemeztek, azt lehetőleg tulajdonságok nélkül, leíróan tegyétek:

A gyermekem szeret mászókázni. Fél a nagytestű kutyáktól. (Ilyenkor a régi, skatulyázós módszer szerint talán ezt mondanánk: bátor vagy félénk, óvatos vagy merész… Kinek mi?)

Így hát emlékezzünk: azzal tesszük a legjobbat gyermekünknek (vagy akár párunknak, barátainknak), ha nem skatulyázzuk be őket a magunk mércéje szerint, hanem elfogadjuk őket, olyannak, amilyenek, és hagyjuk őket önmagunk lenni.