Érzelmek – mindannyiónkban megbúvó apró cseppek. Amelyek néha óceánokká dagadnak. Néha tartják még magukat medrükben, néha kicsordulnak. Néha háborognak, néha a Nap sugarait visszatükrözve csillognak.

 

 

 

Fiam, ne sírj, egy ilyen katona legénynek azt nem szabad. – halljuk gyakran. De miért? A fiúknak nem lehetnek érzéseik? Vagy ha vannak, azt nem mutathatják ki? Nem azt mondom, hogy minden szíre-szóra hangos, sok zsebkendős sírás-rívásba kezdjenek, na de a kettő közt azért van átmenet. Jómagam ismerek olyan férfiembert, aki vállalja érzéseit, meri vállalni meghatottság könnyeit. És mégsem gyengécske, anyámasszonykatonája.

A lányok könnyebben kifejezik érzéseiket, talán, mert ez tőlük inkább elfogadott. De mégis, hányszor mondjuk, halljuk: kislányom, elég a hisztiből, uralkodj magadon!

Neveltetésünkben, nevelésünkben gyakran megbújnak az érzelmi elfojtások különféle formái. Mert érzelmek mindenkiben vannak, mindenkiben dúlnak, de nemigen tanuljuk meg, hogyan is tudnánk őket megfelelően kifejezni, megélni és általunk fejlődni, tanulni.

Megélni? Kifejezni? Igen. Mindkettő igen fontos, hiszen az érzelmek elfojtása nemcsak lelki sérüléseket okozhat.  Az elfojtás nyomást gyakorol minden egyes sejtünkre – ezáltal szerveinkre, szervezetünkre is. Hisszük, hogy testi betegségeink oka is lelki eredetű. A betegség szervezetünk segélykiáltása. Ott hív, ahol az egyensúly, a belső béke megbomlott. Még nem találtam ez alól kivételt…

Éppen ezért nem érzelmeink elfojtására, hanem megélésére van szükség. Mondjuk el szavakkal, menjünk ki egy erdőbe és sírjunk, kiabáljunk, üssük düh-párnánkat, fussunk, táncoljunk, tegyünk bármit, ami segít érzelmeink megélésében. Engedjük meg magunknak az érzéseinket. Anélkül, hogy ezért ostoroznánk vagy elítélnénk magunkat. Tegyük mindezt saját magunk és érzéseink elfogadásával. Tudnunk kell, hogy érzéseink nem mi magunk vagyunk. Éppen ezért érzelmeink megélése során ne azonosítsuk magunkat magával az érzéssel. Ha haragszom, biztos rossz ember vagyok. Nem illik utálni. Illik megbocsátani…

Csak engedjük, hogy átfolyjon rajtunk! S ha lecsillapodtunk, üljünk le, „lépjünk hátra egyet”, és vizsgáljuk meg magunkat és a helyzetet kívülről. Mit éreztem? Mi volt e mögött az érzés mögött? Mi indította el bennem ezt az érzést? Kire haragudtam? Miért fájt? Mire tanít engem ez a helyzet?

Sokszor az is segít, ha csak elmondjuk valakinek. De az önvizsgálat ekkor sem maradhat el. Tanuljunk minden helyzetből, mert az mindaddig vissza-visszatér életünkbe, míg meg nem oldottuk. Ha egyedül nem boldogulunk, kérjünk segítséget!

S egyet sose feledjünk: minden értünk van!

Dénes Éva

Coach, lélekszerelő, párkapcsolati tréner írása

"Érzelmi Tudatosság és Önazonosság"

70/347-44-47

 

Pin It

Keresés az oldalunkon

Alory facebook